[...] A fordítók egyszerűen nem kaptak elismerést, nem számíthattak remek megélhetésre, épp csak boldogultak. Nagyon kevesen rendelkeztek fordítói képesítéssel, de legtöbbjüknek volt egy valamirevaló főiskolai végzettsége és biztos nyelvtudása, legalább az anyanyelvén. Egy barátnőm is épp ebbe a kategóriába tartozott, a baráti köröm pedig további fordítókkal bővült. Sokkal érdekesebbnek találtam ezeket az embereket, mint egyéniségek, és kiderült, hogy élettapasztalataink is gyakran hasonlóak voltak. Sosem esett nehezemre új barátokat szerezni, de mindig úgy éreztem, kilógok a sorból, és biztos vagyok benne, hogy ezt ők is érezték. Amikor a barátnőm nyugdíjba ment, maga helyett beajánlott engem. Így csöppentem bele a viszontbiztosítás világába, amelyről semmit sem tudtam. Egyetlen fordítóként nem nagyon volt kire támaszkodnom. Azonban történt még valami...

Az új munkahelyemen elkezdtem átnézni az aktákat, kérdezősködtem és elértem, hogy a cég biztosítási tanfolyamokra küldjön. A Biztosítási Főiskola az utca túloldalán volt. Könyvtárában tűzvédelmi szabályzatokat, biztosítási irányelveket és tűzoltókészülék-katalógusokat tanulmányoztam. Valami olyat tanultam, amire korábban nem volt lehetőségem: a kutatómunkát. Az első alkalommal, amikor egy atomerőmű biztosításához készült javaslatot kellett lefordítanom, a részlegvezető felhívott, hogy gratuláljon. „Jobb, mint amit eddig megszoktunk.” - mondta. Micsoda elismerés! Úgy történt, hogy amikor az aktákban iránymutatást keresve az említett javaslathoz hasonló iratokat tanulmányoztam, észrevettem, hogy az elődöm „mag” helyett a „nukleusz” szót használta, és rájöttem, hogy ezeknek az aktáknak nem fogom hasznát venni. Így átmentem a könyvtárba az utca túloldalára, és kikerestem az „atomerőműveket”. Azonnal megtaláltam a szükséges terminológiát.

Manapság persze ennél sokkal kell ahhoz, hogy valaki jó fordító legyen. [...]